Elenát, akinek a tehetségéről ma olvasni fognak, szerencsésnek mondhatunk. Már kiskorában felfedezte tehetségét és szenvedélyét, pontosabban hatodik osztályos korában. Színes, finom selymek és mindenféle gombocskák között nőtt fel. „Édesanyámtól tanultam mindent, amit tudok, és köszönöm neki”, mondja Elena.
Ahogy épp ő meséli, 12 éves korában édesanyja szabott neki egy zakót. Egy nagyon szépet, konyak színűt. És mit tett ő? Elvette édesanyja borostyán nyakékét, és mindegyik kövecskét felvarrta a zakó gallérjára. Azt mondja, hogy gyönyörű volt, annyira szép, hogy mindenki megcsodálta, osztálytársai és tanárai egyaránt!
„Míg édesanyám … hát ő nem tudta, hogy szidjon a borostyán nyakék miatt vagy dicsérjen az alkotásom miatt. De megérte. Kész voltam bármilyen büntetéssel szembenézni, mert akkor tudtam már, hogy mit akarok csinálni az életben”.
Felnőtt és tehetségét ápolta. Megnyitotta saját műhelyét, s az első alkotás egy kónikus szoknya volt, magas derékkal, a kedvence. Édesanyja természetesen segítette, telefonon irányította, „mint egy igazi tanár”.
“Megmértem, elvágtam, megvarrtam, kibontottam, újra megvarrtam, nem hagytam abba, míg nem sikerült. Néhány órányi munka után meglett. Örömkönnyek között még egyszer megértettem, mit akarok tenni az életben”, mondja Elena.
Lelkét adja mindenhez, ami műhelyéből kikerül, de azért azt mondja, hogy legkedvesebb projektje a „Home Robot” című rövidfilmhez készített díszlet és öltözék volt. “Csodálatos tapasztalat volt számomra. Egy bonyolult, de lenyűgöző folyamat része lehettem. Boldog vagyok, hogy munkám eredménye egy filmstúdióba kerültek. Alig várom, hogy a film elkészüljön!”, mondja Elena.
És ruhák, szoknák, illetve egyéb csodálatos dolgok mellet Elena szeret hímezni is. Azt mondja, hogy magától jött, keveset tudott erről a technikáról, amikor nekilátott. Elismeri, hogy nagyon tetszenek az iák, és nagyon szeretett volna egyet magának. Elhatározta, hogy megvarrja, és sikerült. „Most a hímzés terápiává vált számomra. Türelemre tanított, mert az eredmény megéri. Igen, iákat is készítek. Jelenleg kettőn dolgozom párhuzamosan. Egyiket egy lánynak, másikat egy fiúnak készítem. Örvendek, hogy a fiatalok kedvelik ezt a stílust, amely bennünket, románokat képvisel”.
Az anyagokat javarészt Focşaniból, szülővárosából hozza, és azt mondja, hogy hű marad az ár-minőség arányhoz, amelyet az általa „a textíliák paradicsomának” nevezett város kínál számára. „Különben bebarangolom Bukarestet, az ajánlásoktól függően. Bármilyen anyagból szívesen dolgozom, de kedvenceim a természetes szálakból (len, selyem, gyapjú) készültek”, mondja Elena.
De minden foglalkozásban van valami, ami a legnehezebb volt, ezért megkérdeztem Elenától, hogy melyik ruházati cikk volt a legbonyolultabb az általa készítettek közül. Azt mondja, hogy egy fátyolból készült ruha, amelyet hagyományos színű gyöngyökkel és selyemszálakkal hímzett egy óceánon túli lánynak, aki Románia iránt vágyakozik”. “A hímzésminta miatt bonyolult volt, de nem lehetetlen az elkészítése. Hozzávetőlegesen három hétig dolgoztam ezen a ruhán. De az idő viszonylagos. A ruhát viselő lány után megfordulnak a fejek, és megfelelő bókokat kap majd. Valóban nem a ruha adja az embert, de lehetőséget nyújt számára, hogy a társadalomban kiválóan érvényesüljön”, mondja Elena.
És mivel minden kreációját lélekkel készíti, Elenának már hűséges klientúrája alakult. Azt mondja, hogy kezdetben támogatni akarták őt, azért jöttek hozzá, de miután meglátták alkotásait, szívesen visszatértek.
Hogy illik a CGS-nél betöltött állás a ruhakészítés szenvedélyével? Elena azt mondja, hogy amint mindenki tudja, az ellentétek vonzzák egymást. Elismeri, hogy kezdetben nehéz volt, de idővel sikerült megtalálnia az egyensúlyt, s most munkahelyének és műhelyének egyenlő mértékben örvend.
“Az é letben vállalni kell a kockázatokat. Másként soha nem tudod meg, merre vitt volna a sors, ha nincs bátorságod legalább próbálkozni. A titok az, hogy meg kell adnod magadnak az esélyt. Sok mindenre képesek vagyunk, és mindannyian boldogok lehetnénk, ha felfedeznénk, mit szeretünk. Nagymamám megtanította édesanyámat, édesanyám megtanított engem, én pedig mindent meteszek, hogy valamit hagyjak utánam. Az idő múlik, de amit magunk után hagyunk, az örökre megmarad”, vonja le a következtetést Elena.
