Customer Servie Week: Emlékek az első iskolanapról

2016 október 3-7 között egy egész hetet a Customer Service kollegáinknak szenteltünk, ezzel is azt mutatva, hogy mennyire értékeljük őket és azért is, hogy még egyszer kiemeljük a munkájuk fontosságát. Az ország mind a hat központja lelkesen vett részt és így sikerült jobban összekapcsolódnunk, jobban megismerjük egymást és tanuljunk egymástól.

A hét minden napjának volt egy kreatív témája és ezúttal megállunk a szerdai napnál, amikor a kollegáink elküldték nekünk a történetüket az első iskolanapról. Egyesek verset költöttek, mások a meseírást választották és hogy milyenek lettek ezek, elolvashatjátok az alábbiakban. Ami nagyon meghatott minden egyes esetben, az az őszinteség és az öröm volt, amellyel a kollegáink válaszoltak arra a kezdeményezésre, hogy visszaemlékezzenek az első iskolai napra vagy az első CGS-nél töltött napra. Ím néhány a történetek közül:

Silviu Muraru:

First day of school

As you imagine… it was cruel.
The weather was cold,
But still I wasn’t cool.
I really tried to avoid it!
Kind of my life’s rule:
„School’s not the most precious jewel”
But somehow I surrendered,
I know I was a fool.

I’ll try to rhyme in quotes,
Not just composing notes.
Tell ya how parent’s thoughts
Just worked around my votes.

Parents told me: „Go!”
I kept repeating „No!”
And on the 15th on September
I got in middle of the show.
Seeing all those faces
Judging me one by one,
My sleeve just lacked of aces,
I felt my life was done.
I felt like dying slowly…
That’s not the place for my own creed,
For things in which I do believe.
It’s not the place
To spend life later.

The whole day was so boring
As we were waiting to get home;
From time to time someone was snoring
And I just wanted to see mom.

I’d heard that I would have a teacher
As we were standing in the yard;
Some news came to me from a fella
That teacher’s name is Pop Marcela.

And since we got upstairs on „floor”
To meet my so-called „team leader”,
I started to ask my other colleagues
As walking towards the room of doom,
If that Marcela indeed was her –
The one in front of the classroom.

Well she was pretty,
A real beauty,
I really got nothing to hide!
And then the school became more pleasant
Just as I saw her from behind…
I turned to Andrew,
Said: she’s lass!
And she got a nice…
Me: „See?” – (C)
Andrew: „Gee’!” – (G)
Me: ” Ass.” – (S)

Yeah…
Then the days became more fun,
But God, she was seeing someone.
I thought that God would hear my prayer,
But school taught me that life’s unfair.
Still, it could’ve been just worse…
Heh… this is poem’s final verse.

Radu Apostu

1 kis város a Fogarasi Havasok aljában… 8 generáció… 30 osztály…. 50 tanár… 500 gyermek… 1000 szülő…. 1500 szegfű… végtelen álmok és remények.

Mădălina Stîngaciu

Emlékszem egy Eminescu versre: „Hová lettél gyermekkor / Te is és az erdő is?”. Hiányoznak azok az idők, azok a tiszta és ártatlan érzések, azok az isteni tekintetek, az a tiszta és a világ rosszaságától még nem érintett lélek. Mindaz amire akkor vágytam az az volt, hogy nagy legyek, hogy megtehessek egyes dolgokat, amelyeket annyira vágytam, hogy megtehessek. Hogy miért siettem annyira, hogy megnőjek, azt nem tudom…

Az első iskolai nap mindig is eszembe fog jutni. Minden még a vakációban kezdődött, amikor anyám mesélte nekem este, lefekvés előtt, hogy milyen szép lesz majd az iskolában. Ő azt mondta nekem, hogy majd ott lesz sok új barátom, majd megismerem ott a könyvek titkait, megtanulok írni és több egyéb dolgot, amelyek hasznomra válnak majd az életben.

Most is nosztalgiával emlékszem az első iskolai napra. Valahogy lenyeltem a reggelit, „felöltöttem” az új ruhákat, a hátamra vettem az iskolatáskát és… kész… mentünk az iskola felé: én, anyám és apám. Nagy volt az izgalom, mindenki izgatott volt, legyen az nagy vagy kicsi, tapasztalt vagy tapasztalatlan. Az úton megkönnyebbülve vettem észre, hogy nem vagyok egyedül, nem csak én nézek ki új iskolásnak, sőt nagyon büszke voltam a ruhámra és a tanszereimre és kihúztam magam, felemeltem a fejem és előre szögeztem a tekintetem. A szüleim persze észrevették és mosolyogtak, anyám pedig óvatosan megsimogatta a fejem. Végre megérkeztünk az iskola kapujához, amelyet elárasztottak a gyerekek, akik már alig várták, hogy újra találkozzanak a barátaikkal, hogy elmeséljék a vakációs élményeiket vagy – mint az én esetemben is – lássák, hogy milyen az iskola!

Átmentünk a széles, tisztaságtól csillogó folyósokon, óvatosan lépkedtem és a bátorságom elolvadt akár a vaj a nap melegében… Mintha nem szeretnék egyedül maradni itt, anyám és apám nélkül, a játszótársaim nélkül. De ez van, eljött az a pillanat is, amikor meg kellett találnom az osztályomat, összeszedtem minden bátorságomat és leültem a fehér padokba, amelyekre szépen el voltak helyezve a könyvek és a virágok. Megjött a tanítónéni is, kedvesen mosolygott amint meglátta a kis meglepett szemeket, amelyek feléje irányultak. Kész. Mostantól iskolás vagyok és meg kell látnom… milyen is az?!

Oana Iosub

oana-iosub

Az első nap az iskolában… egy csokor emlék, akár egy fogalmazás. A történet ’98-ból való, ma is bennem él, mintha ma történt volna.

Még nyári vakáción vagyok. Kolozsvár környékén vagyok, azaz Szászszentiván faluban. Valahol érzem, hogy többé nem lesz minden olyan egyszerű, ettől fogva nem lesz csak a játék. És mégis, nem értem, hogy miért kapok Ábécés könyvet és egy gyűjteményt. Mit kezdjek velük? Kinyitom és képeket látok benne. De mintha szebbek a képek a kifestős könyveimben. Menüként használom majd, amikor vendéglősdit vagy, miért ne, piacosdit játszom.

A nyári vakációnak lassan vége van. Késő augusztusi este van és kinézek jobbra, az útra. Látom a kigyulladt eget, amely átöleli a napnyugtát és mintha azt kiáltaná, hogy nem akar lemenni, alig akarja helyét átadni a holdnak. Beragadt fogam közé a főtt kukorica amikor azt hallom: „két nap múlva jön anyád, elvisz Brassóba”. Nagy volt az öröm, tudtam, hogy újra a tömbház mögé megyek játszani és játszhatom a többi gyerekekkel… lenyűgöző. De nem értettem, hogy Rata miért tért vissza Gherla-ról a szülőkkel és gyerekekkel, akik tanszereket hoztak. Mit kezdenek vele? Ezek játékok nagyobb gyerekeknek?

És megérkeztünk Brassóba… bemegyek a szobámba, az ágymon találok számolót, vonalzót, ceruzákat, iskolatáskát, töltőtollat, tintatartót, itatópapirt, füzeteket I. osztályosok számára, gyűjteményt és… stop! ábécéskönyvet. Mit keres ez megint az utamban? A libáknak hagytam Szászszentivánon, miért ütközöm megint bele? Az ablak felé nézek és a frissen festett ablakkeretre fel van akasztva egy egyenruha.

– Anyaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! Mi ez a csúnya kockás ruha itt?

– Ez a te iskolai egyenruhát, szívem, ahogy az óvodában is volt kötényetek.

Megértettem, hogy valami komoly dolog fog történni. Eljött a nagy nap, szeptember 14. Nem 15, mert az keddre esett. Nagy a sürgés forgás, apa elmegy a piacra virágot venni, anya kivasalja a visszataszító egyenruhámat. Ezúttal megúsztam, azzal az ígérettel, hogy második naptól viselni fogom. Eljött az ideje, hogy elinduljunk együtt az iskola felé. Közel van az otthonomhoz, az óvoda mellett. A 22-es iskola. Bemegyek a nagy épületbe és anya azt mondja nekem az iskola díjazottai tablójára nézve: „itt akarlak téged is látni a IV. osztály végén”. Megérkeztünk az osztályterembe. Mivel nem voltam szégyenlős, leültem egy padhoz. Milyen csúnya volt, össze volt firkálva. S mit látok magam előtt? A táblára ez volt felírva: „a jövő bátrai, üdvözölünk az iskolában”. A tanítónéni arra kér, hogy együtt mondjuk: „Jó reggelt kívánok, tanítónéni”! Ránézek a szüleimre, akiknek könnyes a szemük. Anya a kezében fog néhány szál piros szegfűvet és kedvesen néz rám.

A tanítónéni elmondja, hogy egy olyan utazásra indulunk, amely 8 évig fog tartani, amelyből 4 évet nélküle, Drăgan tanítónéni nélkül fogunk eltölteni. Milyen kedves nő, mintha kezd tetszeni nekem itt! A padon vannak könyvek, a tanítónéni azt mondta, hogy ezekre nagyon kell vizgyázzunk, hogy tegyünk rá borítót és címkézzük fel. Eljön a pillanat, amikor be kell mutatkozzunk. Akkor jöttem rá, hogy itt nagyon sok barátra tehetek majd szert! Mindannyian kimentünk az iskola udvarára, sorban, az igazgató néni pedig üdvözölt minket, a legkisebbeket. Tetszik nekem az iskolában! Hazamentünk, tele voltam élményekkel, örömmel és vártam, hogy holnap újra visszamenjek!

Most visszapillantok arra a napra, azóta 18 év telt el. Ami akkor nyugtalanságnak és bolondulásnak tűnt, ma a legszebb emlékeim egyike. Szeretném újraélni azokat az emlékeket a gyermekemmel, aki, bizonyosan ott fogja majd végezni az általános iskolát akárcsak én. Hiányzik az iskola, a tanítónéni, a szünetek és az iskolatársak.

Rafael Apafi

Az első nap az iskolában? Eltelt egy kis idő azóta. Emlékszem, hogy mielőtt megkezdtem volna az iskolát, elmentünk a szüleimmel vásárolni és a több tucat füzet, golyóstoll és a szükséges tanszerek mellett vásároltak a szüleim nekem egy kosztümöt. Természetesen édesanyám azt szerette volna, hogy valami alkalomhoz illő legyen, de mivel én is ott voltam az üzletben, megláttam egy meggyszínű zakót és nagyon megtetszett nekem. Az a zakó egy kosztümhöz tartozott, volt hozzá csokornyakkendő, zsebkendő és hozzá illő öv is, és nekem, gyerekként nagyon megtetszett, a szüleim pedig megvásárolták. Annyira tetszett nekem az az öltözet, hogy benne is aludtam és most sajnálattal emlékezem arra, hogy édesanyámnak másnap reggel ki kellett újra vasalnia.

Kellőképpen kiöltözve és egy óriási iskolatáskával a hátamon, egy nagy csokor virággal a kezemben elindultam az iskolába. Nagy mosoly volt az arcomon és több mint izgatott voltam. Az iskolatársaim közül a legtöbben az én „régi barátaim” voltak, egy szuper közösség, amellyel együtt voltunk az óvodából egészen a 8. osztályig. A tanítónéni olyan volt akár egy mesebeli tündér és ahogy megismertük, meg is kedveltük, szerelem volt első látásra.

Szorgalmas tanuló voltam és most is olyan diák vagyok, aki nagyon törekszik, de nosztalgiázva visszatekintve, tudatosul bennem, hogy az emlékek és az elmúlt idők soha nem térnek vissza, esetleg akkor mikor eljön az ideje, hogy a gyermekemet fogom majd először iskolába vinni. Azért szeretem ezt a munkahelyet, mert ez a munkaközösség egy olyan osztályra emlékeztet, amelyben megtalálsz mindenféle sztereotípiájú tanulót: szorgalmas, kockafej, a szép és okos lány, a beszédes, a csíntalan és így tovább.

Mindannyian várjuk, hogy kijárjuk ezt az “iskolát” a CGS Romániánál és mindenkinek a maga módján megvan a maga karrier útja. Ambíciónk, legalábbis a „Brassói csapaté” a mi erős oldalunk és bizonyosan a CGS brand „olimpikonjai” vagyunk.

Irina Vaida

A legjobban az első iskolai napról arra a büszke érzésre emlékszem, hogy én, a legtöbb gyerekkel szemben, nem sírtam. Utána pedig arra emlékszem, hogy elcsodálkoztam, mert egyedüli voltam, aki felemelte a kezét arra a kérdésre, hogy ki tud írni. A világ középpontjában éreztem magam, mert elég jól tudtam olvasni, viszont aztán hamar visszatértem a földiek közé, amikor sorra kerültem, hogy a kézírást is olvassam ki…

Ugyanolyan élesen emlékezem a CGS első „iskolai” napjára is. Mikor elkezdtem a tréninget a teremben a legkisebb embernek éreztem magam. Azt hiszem én voltam az egyetlen, aki nem tudott legalább egy programot telepíteni és szürnyűlködve kérdeztem magamtól, hogy vajon még mi fog következni. És szerencsére, ahogy annak idején az iskolában is történt, lassan-lassan minden kivilágosodott és egyre tapasztaltabb lettem. Még sok tanulnivalóm van, de ennek most örülni tudok.

Carmen Toma

carmen-toma

”Meglátod majd az ősztól… nem lesz majd időd annyit csintalankodni.”

2001 szeptember 15, 8:30 óra. Jó reggelt!

Nem aludtam egész éjszaka az izgatottság miatt. Ez az első iskolai nap, igazi iskolás leszek. Mintha a családomban a legfontosabb pillanat érkezett volna el. A szüleim és a nagyszüleim izgatottak voltak, ezt pedig rám is átközvetítették. Nem tudtam, hogy mi fog történni, de rájöttem, hogy valami rendkívüli dolog lesz, ahogyan a körülöttem levők viselkedtek.

Magabiztosan viseltem a szépen kivasalt egyenruhámat, az új cipőmet és büszkén mutogattam az édesanyám által figyelmesen elrendezett két copfomat. Az iskolatáska egy kicsit nagy volt nekem és eléggé nehezemre esett vinni, de semmiképp sem akartam azt a látszatot kelteni, hogy elsős vagyok. Szerettem volna hasonlítani a nagyobb barátaimhoz. Hisz mióta vártam már, hogy “nagy” legyek…

Miután valahogy sikerült kimennem a házból, mert a családom összegyűlt mintha valami szülinapot ünnepeltünk volna, anyám szorosan megfogta a kezem és elindultunk azon az úton, amelyet aztán 8 évig még járni fogok ettől kezdve, majdnem minden egyes napon. Nem lakom nagyon messze az iskolától, olyan 500-600 méterre, de ahogy kiléptem a házból és egészen az iskoláig az volt az érzésem, hogy valami fontos fog történni az életemben. Fogtam az édesanyám kezét, ő mind akarta vinni az iskolatáskámat, mivel mind esett le a vállamról, de persze én katregórikusan visszautasítottam. A nagy tanulókhoz akartam hasonlítani, akik mellettünk mentek az utcán iskolatáskával és egyenruhában. Én is olyan akartam lenni (…)

Ahogy az iskola udvarára érkeztünk, a zsúfoltság miatt majdnem, hogy elszédültem. Akkor döbbentem rá, hogy az a nap nemcsak rólam szól. A szülők és a nagyszülők otthoni figyelme, készülődése, izgatottsága, ölelése már nem segítették elő azt az érzést, hogy különlegesnek és fontosnak érezzem magam. Olyan sok tanuló volt itt… Úgy éreztem magam, mint egy átlag gyermek. A többi kislánynak is volt egyenruhája és copfja. Egyes kislányoknak szebb volt a hajgumijuk, mint az enyém. Vajon honnan vásárolták? Többet semmit sem beszélgettem. Körbe voltam véve egy emberfallal, akik sokkal nagyobban voltak, mint én. Észrevettem Ana-t, a barátnőmet, akivel egész nyáron játszodtam. Szerettem volna vele beszélni és mondani neki, hogy “Nézd, Ana! Mostmár és is itt vagyok az iskolába “, de ő nagyobb volt, az iskolatársaival volt, engem nem vett észre, úgy tett mintha nem is látna. “Semmi baj!”, mondom magamnak.” Játszom majd később vele”.

Hallom az iskolacsengőt. Édesanyám mondja, hogy be kell menjünk az osztályterembe. Elfoglaltam egy helyet az első padban, ahova az édesanyám előretolt. Az osztályterem üres volt, nagy, fehér és hideg falakkal. A tankönyvek piros takaróval bevont padokon álltak magányosan. Ez a piros anyag egy fehér gumival volt a padhoz fogatva. Elhúztam a gumit és láttam, hogy a padok égiek és össze vannak firkálva. “Vajon hány gyerek ült még ezekben a padokban?”. Ilyenek voltak ráírva A+I = LOVE (ismertem már a nyomtatott betűket). Elszégyelltem magam, lassan helyére tettem a piros bevonatot és észrevettem egy virágot a tankönyveim mellett. Meglestem az iskolatársam padját és láttam, hogy neki is van egy kis virágja. Mindenkinek van. Az osztályteremben friss illat volt, kellemes, de ez félelemmel töltött el.

Egyszercsak egy kellemes, meleg, érzéki hangot hallok. A tanítónénim bemutatkozott és én, remegő térdekkel és kipirult arccal odamentem, hogy átadjam a virágcsokrot. Mosolygott nekem és az édesanyámra emlékeztetett. Jó embernek tűnt. “Remélem, hogy soha nem fog megbüntetni” – gondoltam magamban.

Utána hazamentünk, boldog voltam és türelmetlenül vártam, hogy visszamehessek. Mivel nem volt már türelmem megvárni a következő napot, néhány percig szagoltam a kapott tankönyvek friss nyomdafestékét.

Raul Păducel

Tanulóként mindig is okos gyerek voltam… vagy legalábbis azt szerettem én gondolni magamról. Úgyhogy I. osztályos koromban tesztet kellett elvégezzek, mert még nem töltöttem be a 7. életévemet. Ha elértem a 80%-ot I. osztályos lehettem, ha pedig nem, akkor még egy évet kellett maradjak az óvodában. De én, kiskoromtól fogva makacs lévén, egy új szintre akartam lépni, úgyhogy elétrem a 100%, tehát intelligencia visszaigazolva. Boldog voltam, mint bármelyik gyerek, aki egy új játékot kap, felvettem az egyenruhámat, magamhoz vettem a virágcsokrot, amely egyfajta “standard pack” a kicsiknek és irány az iskola.

Nyugodtan beültem a padba és vártam a jelenlétet: “Mărăcine – jelen. Manea – jelen. Păducel – jelen.” … mely szóra minden tekintet az első padhoz fordult – a padban ott volt a felemelt kéz és két figyelmes szem. Igen… elfelejtettem mondani… “egy méter és egy arasz” voltam. A fejem sem látszott ki a padból.

És így kerültem az óvoda szintről, ahol térden mentem fel a lépcsőkön – a következő szintre: az I. osztályba, ahol 2 párna volt a fenekem alatt.

Ana Giorgi

Amikor még ovodába jártam

kicsike voltam.

Ma nagyon boldog vagyok

hogy egy kicsit nagyobb lettem.

Egyre nagyobb leszek

megtanulom, hogyan kell

olvasni, írni és számolni

Mindent fogok tudni!

Mert szeretném, hogy tudjátok: Első osztályos vagyok!

Norbert Gal

Az első nap a CGS Akadémián nagyon érdekes volt, nagyon furcsa érzéseim voltak.

Elsősorban nagyon stresszes voltam, nem tudtam, hogy mire számítsak. Azt hittem, hogy a felkészítő nagyon nehéz lesz és nem fogom tudni megtanulni. Másodsorban azért is izgatott voltam, mert tudtam, hogy számomra az a legnehezebb, hogy ismeretlenekkel beszéljek. A legérdekesebb dolog az volt, amikor befejeztem az előkészítő képzéseket és megengedték nekünk, hogy meghallgassuk a tapasztalattal rendelkező kollegáinkat, hogy lássuk, hogyan beszélnek ők az ügyfelekkel…

Akkor, a képernyőt nézve egy nagyon komplikált rendszert láttam, de most, 2 hónap után kijelenthetem azt, hogy szeretek ezzel a rendszerrel dolgozni és hogy egyszerűbb, mint ahogy gondoltam.

Remélem, hogy ezután sok szép tapasztalatot fogok szerezni a CGS-nél.

Cezara Gusanu

6:00 A csergőra nem szólt. „They tried to make me go to School / I said, no, no, no”

6:15 Elmentem pizsomában virágért a szomszédba.

6:30 Hazaérkeztem, csupa por vagyok, van két szál bazsarózsám és egy szál rózsám (mert fontos, hogy páratlan szám legyen).

6:45 Kiszállok a zuhany alól, hajam be van tekerve, utat török a konyha felé (beigazolódott az elmélet, hogy a kenyér mindig a vajjal megkent felével esik a földre. Mégis, a macskám nem örül a gyümölcsöző kalandjaimnak.)

7:00 A vasalót az ingen felejtettem.

7:15 Kinek van szüksége ingre? Nirvana T-shirt it is.

7:30 A smink szimmetriája annál inkább jelentéktelen.

7:45 A füllhallgató drótja beakad az ajtóba, most kell bólogassak a fejemmel és kell dúdoljak, ha valaki kérdez valamit.

8:00 A mikróbusz valami már időzónában jár.

8:30 A középiskola kapujában mindenki túl vidám, színes, zajos. This is gonna be just peachy.

To be continued…

#CustomerServiceWeek #CGSDreamTeam